Április végére azonban már bebizonyosodott. Diabéteszem van, méghozzá 2-es típusú. Ahhoz képest, hogy eddig annyit tudtam a cukorbetegségről, hogy aceton szagú a lehelete az embernek, egész nap iszik… tényleg, mostanában milyen sokat ittam, és állandóan pisilni jártam. De azt hittem, hogy csak nem akar elmúlni egy alapos felfázás… még örültem is, hogy többet iszom, mert amúgy nem szeretek inni, ha nem vagyok szomjas, és mindenhonnan azt hallottam, hogy naponta legalább két liter folyadékot kell(ene) innunk. Hát nekem megvolt a napi három liter is. Aztán alig bírtam végig ülni az értekezleteket.
Este elbőgtem az otthoniaknak, hogy mi van, és hogy ha lehet, olyan vízelmosásos temetést rendezzenek majd nekem, mert az nem csak szép, de hasznos is. Egy csomó tápanyag jut a földbe általam… és RENGETEG cukor… Merthogy diabéteszes vagyok. Olyan furcsa kimondanom. Laci nyugtatgatott, hogy ááá, az semmi, ő meg epés. Az én megjegyzésem is az volt erre. A lányaim már komolyabban vették a dolgot, egy csomó mindent kinyomtattak a Netről, amíg a pamlagon bőgtem.
Én először el sem akartam olvasni, hisz csak a cukorbetegség lehetséges szövődményei, és annak tragikumai lebegtek a szemem előtt. Hogy biztos le kell majd amputálni a lábamat - Kriszta, a tizenöt éves erre azt mondta, hogy fél lábbal is simán labdába rúghatok, ott van például a Paul McCartney felesége… szívinkfartust kapok, jobb (rosszabb?) esetben szélütést, minek következtében krumplipempővel etetnek majd életem végéig, de az is lehet, hogy "csak" megvakulok, és sosem látom az unokáimat…