Kedves rajongóim, olvasóim, Ti ott rengetegen a monitor átellenes oldalán! Elnézést, hogy nem írtam eddig. Azért, mert úgy éreztem, mégsem megy. Most ott tartok, hogy kezd elegem lenni ebből az egészből! Az rendben van, hogy cukorbeteg vagyok… illetve, dehogyis van rendben, de mit tehetek?!
Hát ez az. Hogy mit KELL tennem?! Az hagyján, hogy a vasárnapi ebédkor (lelkileg) a saját kezemre kell csapni, ha netántán Juliska néném túrós-meggyeséből akarok szedni a tányéromra. Merthogy az én tányéromról ki vannak tiltva az ilyenek. Na nem Juliska néni, mert ő alig férne rá (úristen, nem tudom, honnan van lelkierőm ilyen szánalmasan rossz poénokra…), hanem a cukor. Hogy mi van helyette? Saláta. Meg barna kenyér. A wellness- és életmód magazinok főszerkesztői örömkönnyeket hullajtanának, ha meglátnák, mennyire egészségesen kezdtem el… létezni. Ez az én 2-es diabetesem arra bírt rá, hogy át- és megreformáljam az étrendemet.
Tehát szerencsére - azt mondta az orvosom -, nem annyira súlyos a cukorbetegségem, így egy kis tornával, meg diétával kordában tartható. Jelentem, nem megy könnyen. És hát a futást is ajánlotta az orvosom. Ha azt mondom, igen nehezemre esett kimenni futnom, enyhe kifejezés. A nagyobbik lányom hősiesen mellém szegődött, így nem volt apelláta. Az első kör után szúrni kezdett az oldalam, és elegem lett, hogy a kutyasétáltató nénik engem bámulnak, sőt, úgy éreztem, egyenesen mulatnak a piros melegítőalsómon… Aztán egyik kör után jött a másik. Na jó, azt azért nem mondom, hogy már nem tudnék meglenni a reggeli futás nélkül. Mert irtózatosan nehéz felkelnem hét helyett fél hatkor, és a deres fűre mért első lépésem a legnehezebb, de amikor már bemelegszik az ember lánya, nincs, aki megállítsa! Huh, azért általában öt kör után feladom, és inkább sétálok. Azt mondta az orvosom, hogy az is nagyon jó kalóriaégető, ha sétálok.