Amikor annak idején, amikor kiderült, hogy diabéteszem van (2-es típusú, ha még nem mondtam volna), először is megmérték a súlyomat, majd felmostak a padlóról, amikor meghallottam, hogy mennyi mázsa vagyok. Hetvenöt! Az még gombócból (például gombócot sem ehetek kedvemre) is sok, nem kilóból!
Aztán vérnyomásmérés. Magas volt, de kinek ne lenne magas, amikor néhány nappal előtte közli vele a háziorvosa, hogy cukorbeteg?! Na nem a háziorvos, hanem én…
Aztán ami a legfurcsább volt, hogy megvizsgálták a lábamat. Igen, a talpamat, meg a lábfejemet, hogy nincs-e rajta nehezebben gyógyuló sérülés. Az enyémen példának okáért volt egy kisebb, ami már hónapok óta nem akart begyógyulni. (A benőtt lábkörmömet próbáltam házilag megműteni, de nem sikerült, és a seb ott maradt, makacsul, de nem zavart annyira.) Ez is az egyik jele a cukorbetegségnek, hogy a lábon nehezen gyógyuló sebeket fedezünk fel.
Aztán mértek vércukrot így, úgy, vettek vért mindenhogy, és csak az jött ki, hogy 9mmol/l. Ez magas. De nem annyira! És akkor jött, hogy saláta, meg ilyenek. Na ez is nehéz volt. A salátát magamba gyűrni. Egész életemben imádtam enni. Jó, zsíros, magyaros ételeket. Most is összefut a nyál a számban, ha egy kis malacsültre gondolok… De már csak a családomnak készíthetem el malackát… De azért módjával, mert őket is diétára fogtam, de legalábbis, amióta megtudtam, hogy diabéteszem van, több gyümölcsöt teszek ki az asztalra. És általában csak én rágcsálom őket mélabúsan.