Érszűkület miatt rehabilitációs kezelésen voltam 3 hétig, kórházban. Ma jöttem haza. Ez a therápia nagyszerű, s nagyon sajnálom, hogy 11 éve tartó súlyos érszűkület mellett csak most juthattam el ide. Most azonban nem ezen van a hangsúly.
A kórházban végig saját gyógyszereimet szedtem és saját magam gondoskodtam az inzulin beadásáról is. Kórházi felvételkor - azt hiszem - szinte mindenhol nagyon nehéz az első nap, főleg cukorbetegeknek. (Utazás, felvétel, vizsgálatok, sok-sok várakozás, felborul a napirend). Indulás napján reggel 6,4 volt a cukrom. Délben nem mértem, mert még nem kerültem a helyemre. Ebédet természetesen kaptam. Vacsora előtt 5,2 volt a cukrom. Este már izgultam, hogy fogom beadni a 22 órakor esedékes inzulint, mert a szobatársaim 8 órakor már aludtak. Persze, akkor még nem tudtam, hogy az egyik szobatársam milyen mérges lesz, ha felkapcsolom a villanyomat, de ez azonnal kiderült, mikor erre sor került. Mindegy, megmértem a cukromat: 3,8 volt. Kénytelen voltam kotorászni, bekaptam egy kockacukrot, s ettem is valamit, s csak utának adtam be az inzulint. Másnap egész nap a szobatársam morgását kellett hallgatnom. Na, mindegy, gondoltam, szólok az éjszakás nővérnek, hogy keltsen fel este 22 órakor az inzulin miatt, merthogy én sötétben el fogok aludni. Így is történt. Az éjszakás nővér pedig felkapcsolta a nagy villanyt, erre persze megint sikerült megzavarnom a szobatársaim álmát. Ezután a telefonomat húztam fel, hogy keltsen. Most azonban szerencsém volt: A szobatársaim is fent voltak este 10 órakor, beszélgettek - sötétben-. Az egyik szobatársam szólt, hogy akkor akár fel is kapcsolhatom a villanyomat, hogy beadjam az inzulinomat - mire a másik szobatársam megkérdezte: nem tudnád sötétben csinálni? Hát, lehet, hogy ő ezt nagyon humorosnak találta, de én nem . Így ettől kezdve kikészítettem az inzulinomat minden nap, s a konyhában adtam be magamnak. Lehet, hogy a story kicsit hosszúra sikerült, de elképzelhető, hogy más inzulinos is hasonló problémával találja magát szemben. Azt hiszem, mégis az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha a kórházakban az éjszakás nővérek egyszerűen minden inzulinoshoz odamennének, hogy most adják be az éjszakai inzulinjukat, s akkor talán nem gondolnák a többi betegek, hogy az inzulinos csak "jókedvéből" szórakozik éjszaka azzal, hogy felkapcsolja a villanyt. Később került a szobánkba még egy inzulinos, aki - bár nem szólt semmit - ugyanezzel a gonddal küzdött, s biztosan már máskor is, mert ő fel volt "szerelve" zseblámpával. Vajon ez a megoldás?
Etelka