Oh hát persze senki se biztatott azzal, hogy könnyű lesz. Mára már nem is tudom milyen NEM cukrosként élni, vajon tényleg volt olyan életem, ahol bátran megihattam literszámra a colákat és kétpofára a sütiket? Ahol nem kellett néha hajnalban arra ébredni zilálva, hogy leesett a cukrom? Ahol nem voltam tele tűszúrás nyomokkal? Ahol orvosi rendelőt alig láttam? Ahol nem találkoztam lesütött szemekkel és sajnálkozó tekintetekkel mikor meghallják ezt az állapotot?
Oh biztos volt, csak már több,mint 3 évvel ezelőtt...
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Amikor vártam orvosra, bácsika ott viccelődött a vércukornaplómon, hogy ugye csupa ötös van az ellenőrzőmben? Erre mondtam, hogy nem 10 és 20 között van, hagyjon békén.
A néma gyilkos, ahogy nevezik diabetest. Amikor kimondják az ember nem hiszi el, majd jön a mi lett volna ha korszak, és a miért én? Majd lassan az elfogadás és az együttélés. Évek után már rutinszerűen minden fürdés után vizslat az ember minden bőrkeményedést, eret. Évente jár szemészetre, természetesen könyvvel, mert sokat kell várni, a megnyugtató eredményért, hogy nincs szövődmény. Negyedévente diabetikus,vagy sűrűbben, ha baj van. Fél vagy negyedévente vérvétel. Figyeli a beszúrások helyeit, nehogy becsomósodjon és műtét legyen a vége. Próbál odafigyelni a testsúlyára, minden rontó tényezőt elhessegetni.
Mert ÉLNI akar!
A diabetes függővé tesz, ha akarom, ha nem. Imádom nézegetni a tűimet, pen-eket, áradozok a pillangós vércukormérőről, ami még mindig nem TB támogatott. Szeretem nézni a lecseppenő vért, ahogy a tesztcsíkra lapul. Ahogy a tesztcsíknak nem elég a vér és azt mondja kérek még. Óvom őket, szeretem őket, kidíszítem őket. Hisztizek, ha nem adják ki a megfelelő adagot. Szeretem és egyben utálom is. Függővé tett, rosszul érzem magamat, ha nem kapom meg az adagomat. Vajon így éreznek a drogosok is? Legalább nekik nem támogatja a TB az anyagot.
Vajon hány tűszúrás az élet?
A szúrás igazából nem is fájdalom, hanem csak egy érzés, hogy van benned egy tű. Ez az érzés mára már a természetes kategóriába pottyant az évek alatt.
Néha szeretnék újra embrió lenni...
Egy szúrás balra, egy jobbra,
egy szúrás hasba, egy karba...
Egyik nap fényes nappal láttam egy tántorgó embert, azóta azon kattogok, hogy mi van akkor ha nem részeg volt, hanem valami baja volt.
Örök félelmem, hogy leesik hirtelen a cukrom, és az emberek nem segítenek. Hogy ilyenkor részegnek néztek, már előfordult, végigbőgtem utána az éjszakát, hogy miért ilyenek az emberek.
Akkor volt, hogy elmentem koncertre és hiába vittem fel a szénhidrátokat, sok ugrálás miatt lement a vércukorszintem, villamos megállóba ütött be, leültem a lépcsőre, cukrot szopogattam és vártam a hatást. Közben fogtam a fejemet és próbáltam egyenletesebben lélegezni, kb úgy néztem ki, mint aki mindjárt hányni fog. Egy ember nem kérdezte meg hogy mi bajom van. Gondolom mindenki azt hitte, hogy részeg vagyok, pedig csak leesett a vércukorszintem.
Egyszer olvastam egy cukorbeteg blogot, azóta ez jut eszembe, amikor meglátok egy csövesnek kinéző embert, hogy "vajon hány utcán fekvő ember fekszik cukros kómában?"