Ezt a cikket találtam az iskola faliujságán: Mindenki figyelmébe, mert tanulságos.
Népszava - 2007. január 3.
Az elmúlt hetekben a magyar médiában több, az oktatási rendszer működésének problémáival – a hallgatók nemzetközi teljesítményével, a természettudományos tárgyak súlyával, az oktatás közállapotaival és a szegregáció megindulásával – kapcsolatos cikk jelent meg. Ezek összességükben lehangoló képet festettek az oktatás állapotáról. A hírek között azonban elsikkad egy fontos tény. Az iskolai teljesítményekre vonatkozó vizsgálatok szerint az egyes tanulók iskolai eredménye csak kevéssé (16 százalékban) függ az iskola helyétől és típusától, míg jelentősen (69 százalékban) a szülők iskolai végzettségétől! Szemben tehát a közhiedelemmel, nem azért gyenge egy adott tanuló teljesítménye (következésképpen kerül be nehezen az egyetemre, lesz kicsi karrieresélye, rossz az egészségi állapota, alacsony életjövedelme és rövid a várható élettartama), mert vidéken él, szegény szülők gyereke és hátrányos helyzetű körzet iskolájában tanul. Alapvetően nem az iskolán (a tanmeneten, az eszközellátottságon és a tanárokon) múlik a felnövekvő nemzedék tudása és motivációja. Nem az – úgymond – antidemokratikus iskola, a nem megfelelő tananyag, a túlzó követelmények, még csak nem is a tanárok alacsony fizetése (nemzetközi összehasonlításban, viszonylagosan, a finn pedagógusok meglehetősen keveset keresnek) az oka a fiatal nemzedék gyenge iskolai teljesítményének. Társadalmunk leggyengébb láncszeme – az oktatás szempontjából is – a család.
Az elmúlt három évtized során a korábban homogénnek gondolt társadalmunk szinte észrevétlenül két – alapvetően – eltérő életmódú közösségre esett szét. Ám az egyre áthidalhatatlanabb szakadék nem az ország nyugati és keleti régióit, nem a vidéket és a várost, nem a földművelésből és az iparból élőket, hanem a családi kultúrákat választja el egymástól. Az egyikben a globális gazdaság és a polgári értékrend a meghatározó: teljesítmény, fegyelem, tanulóképesség, tolerancia, a szabályok, és a törvények követése, hajlandóság az új befogadására, a változás elfogadására. A másikban inkább a teljesítmény-követelmények előli kitérést, a fegyelem elutasítását, a szabályok kijátszását, a változásoktól való elzárkózást, a berögződött viselkedés megváltoztatásának agresszív visszautasítását, a másság iráni intoleranciát tekintik követésre méltó mintának. Ezt a két Magyarországot a statisztika összemossa, és a közvélemény – hol a kevésbé, hol a szomorúbb – az átlagot látja. Ezzel a kettősséggel találjuk szembe magunk nemcsak az iskolai teljesítményeknél, hanem az életesélyek (munkanélküliségi arány), az életszínvonal (jövedelmi szint) és az életminőség (várható élettartam) adataival és egyedi példáival szembesülve.
Az ország – valóban aggodalomra okot adó – képzettségbeli helyzetét tehát az iskolarendszer csupán mindössze 10-15 százalékban befolyásolja, így az nem javítható pusztán a közösségi (állami) befektetések növelésével. (Ugyanez igaz az egészségügyre is: egy ország lakóinak egészségi állapotát nagyjából 10-15 százalékban határozza meg az egészségügyi rendszer struktúrája és ellátottsága, míg a túlnyomó része az egyes egyének életmódjától függ.) Meghatározott területeken szükség lehet ugyan beruházásokra, de az adott struktúrák és értékrend változatlansága esetén a bővülő ráfordítások csupán a különbségek szélesedését eredményezik. Ennek tünete, hogy iskoláink ma – ahelyett, hogy kiegyenlítenék – inkább felerősítik a gyermekek között az induláskor meglevő különbségeket. A szegregáció problémáját alapvetően az élezi ki, hogy az iskolázottabb szülők tisztában vannak azzal: döntően hátrányos helyzetű családok gyermekeivel együtt tanuló gyermekük teljesítménye gyengébb, mint hasonló társadalmi pozíciójú, de magasabb társadalmi-gazdasági státusú körzetben tanuló társaiké.
A nemrég Nobel-díjat kapott közgazdász, T. C. Schelling sokat idézett könyvében – „Micromotives and Macrobehavior” – példákkal alátámasztott választ ad arra, mi következik be ilyenkor egy viszonylag mobil társadalomban. Elemzéseiben még csak azt sem feltételezi, hogy létezhet rasszizmus, csupán abból indul ki, a legtöbben, ha tehetik, a „hasonlókkal” élnének együtt. A számítógépes szimuláció eredményeként szemmel végigkövethető, miként esik szét a társadalom az eltérő életmodellt követő emberekből álló csoportokra. Amikor a korábban homogén közösségben a „más” viselkedésűek arány túllép egy bizonyos szintet, a mobilabb tagok menekülésszerűen elköltöznek. A település „elbillen” és homogénné válik, de ez a homogenitás gettó kialakulását jelenti. Mivel pedig Magyarországon a magas képzettségű családok felismerték a visszahúzó iskolai közösség hátrányát, és „mobilabbak” az átlagnál, a rendszerbe bele van építve az oktatási intézmények, majd pedig a települések szerinti szegregáció. Ebből következően, minden igyekezet – bármilyen értékre hivatkozzon is –, amely „helyhez kötné” a tanulókat, hosszú távon kudarcra van ítélve.
A „kettészakadt Magyarország” azt jelenti, hogy – átszelve a rasszok hagyományosan szembeötlő (pl. bőrszín) határvonalait – társadalmunkban két eltérő kultúrájú közösség él együtt. „Tisztában vagyok azzal – mondta egy a Népszabadságban megszólaltatott roma származású szülő, aki szintén azt tervezte, hogy elviszi a körzeti iskolából a gyerekét –, hogy a faddi iskolában nehéz fenntartani a rendet a fegyelmezetlen gyerekek miatt. Tudom, hogy ezek a diákok egyáltalán nem akarnak tanulni, mert otthon nem foglalkoznak velük, nem ösztönzik őket tanulásra.” A nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a tanulók teljesítményét jobban befolyásolja szorgalmuk és fegyelmük – ezt pedig, a szülők figyelme, a család értékrendje –, mint az iskola tanmenete és eszközökkel való ellátottsága. Egy konkrét gyermek egyetemi felvételi esélyei 85-90 százalékban a családi és egyéni értékrendszerén múlik!
A PISA-felmérés hazai átlageredménye mögött ezek a különbségek tárulnak fel: a gimnáziumok a legjobbak (Finnország) szintjét, a szakközépiskolák az (OECD) átlag szintjét, míg egyes szakiskolák (Törökország mögött) Tunézia szintjét mutatják. A megfelelő képzettségű szakemberek hiánya tehát nem az oktatási rendszer bűne. Hiába fordítunk többet az oktatási rendszer korszerűsítésére, a remélt eredménynövekedés szükségképpen elmarad, sőt a különbségek nőni fognak. Az oktatási teljesítménykülönbségnek azután az egész életre kisugárzó hatása van: emiatt lesz kisebb életjövedelmük, várható élettartamuk, rosszabb egészségi állapotuk, és kerülnek gyakrabban összetűzésbe a jogrenddel.
Kísérletileg ellenőrzött tapasztalat, hogy az életút formálásában a döntő szerepe a kora gyermekkorban formálódó értékrendnek van. Az iskolai teljesítménybeli különbségek csökkentésében hatékonyabbak a családok és az iskola kapcsolatának javítására, a szülők motivációjának növelésére irányuló programok, mint a közvetlenül az iskolai teljesítmények javítását megcélozók. Hatékonyabb terhesgondozásba és a bölcsődébe befektetni, mint a felnőtt-képzésbe. Hatékonyabb az iskolán belül a tanulók motivációjának növelése, mint az elsajátítandó tartalom hatékonyabb „letöltését” célzó befektetés. A társadalomtól és az államtól elvárható, hogy az oktatási szférát megfelelő mennyiségben és minőségben ellássa a szükséges forrásokat, de nem szabad elfelejtkezni arról, hogy a gyermekek jövőjét meghatározó tényezők túlnyomó része a családok kezében vannak.
A helyzet kialakulásáért felelősség terheli a politikai és gazdasági elitet, a politikai pártokat, az egymást követő kormányokat, a „többségi” társadalmat és a médiát. De éppígy letagadhatatlan a felelőssége a szóban forgó családoknak, a viselkedésüket kialakító és megerősítő kisközösségeknek és e kisebbségi közösségek kulturális és gazdasági elitjének. A gond azonban már elég súlyos ahhoz, hogy a beavatkozásnál kizárólag a hatékonyság szempontját vegyük figyelembe. Az egyes csoportok – egyébként nem egyforma – felelőssége csak annyiban érdekes, amennyiben az a változtatással összefügg. Amiért az egyik csoport kevésbé felelős a kialakult helyzetért, ez nem ad felmentést, hogy alapvetően változtasson viselkedésén. Ugyanakkor – miközben a „többségi” társadalmat nagyobb felelősség terheli a helyzet ilyetén alakulásában – ebből nem következik, hogy beavatkozását valamiféle lelkiismeret-furdalás vezesse. Mindeközben egy dolgot nem veszíthetünk szem elől: ha a családok értékrendje nem változik, nincs remény a változásra.