A tudatom legmélyén sose tőrödtem bele. Vajon lehetséges ebbe beletőrödni? Vagy mindig áhítottal kell lesni az újabb és újabb orvosi cikkeket, amik arra biztatnak minket, hogy lesz gyógymód, nem kell ezt elviselni. Az elején végigmentem a gyász összes fázison. Eltemettem az előző életemet, és üdvözöltem az újat. Elmenekülni nem tudtam, kezet kellett fognom vele, és boldog új ismerősként üdvözölni, mint életem elkövetkező része.
Fázisok:
-
tagadás: Nem, nem, nem, ez nem lehet. Biztos, hogy nem, biztosan álmdook, mindjárt felébredek és tökéletes lesz minden, mindjárt érettségizek, arra kell tanulni, nem kórházba menni.
-
Kontrollárt szakasz: Itt vagyok a kórházban, lassan felfogom, hogy mi történik velem. A tételeken alszok lassan, hiszen mindjárt érettségi, arra szeretnék koncentrálni, de nem tudok. Zúg a fejem, előadásokra járok, hogy hogyan étkezzek, nem értek semmit, kapok segítő könyveket, nem értek semmit, tényleg semmit... Fáradt vagyok, vércukrot rengeteget mérnek, étkezések előtt, után. Lefekvéskor, éjfélkor, hajnalban, reggel meg vérvétel.
-
a miért korszak: Miért én? Miért nem más? Hiszen lefogytam, megváltoztattam az étrendemet, világ életemben sportoltam, mozogtam. Nem én érdemlem, más érdemli.
-
düh és harag: Ezt nem bírom, itthon vagyok, de fáj minden. Lelkileg leginkább, de a tűszúrások is fájnak, még akkor is, ha kicsit. Ráaásul be is kékült a helye. Biztos én tehetek róla, figyelni kellett volna a tüneteket. Tán a vírusbetegség tehet róla, biztosan Anti, valószínűleg tőle kaptam el, bezzeg ő csak megfázós tüneteket produkált, én meg 1 hét lázas fetrengést, és 8 nap kórházat, majd fél év teljes gyógyulást.
-
Veszteség elfogadása: Egyre jobban megy minden, lelkileg fáj, de az sose fog múlni, egy pici tüske mindig marad bennem. Már rutinszerű a szúrás, és a mérés, a kórházban ismerősként köszöntenek.