Így gyógyították a cukorbetegeket régen
A diabétesz az egyik első leírt betegség: már időszámításunk előtt 1500 körül szerepelt az Ebers-papiruszon, és nagyjából ugyanebből az időből származnak az első indiai említések is. Mindkét ókori nép tudósai megjegyzik, hogy a betegség nagyfokú vizelet-kiválasztással, szomjúsággal, illetve a vizelet ízének megváltozásával, vagyis annak édességével jár együtt. Maga az elnevezés, vagyis a diabetes mellitus is azt jelenti: mézes (folyadékot) átereszteni. A diabétesz I. és II-es típusát szintén korán, időszámításunk szerint 400-500 körül el tudták egymástól különíteni.
Az ókorban a diabéteszeseknek nem voltak túl jók az életkilátásai: a leírások szerint "a cukorbetegek élete rövid, visszataszító és fájdalmas". Aretaeus úgy ír a betegségről, mint a "hús és a végtagok pusztulásáról, és azok eltávozásáról a szervezetből a vizeleten keresztül". A kezelésére is kevés dolgot tartottak alkalmasnak - leginkább csak a tünetek enyhítése volt a cél, hiszen gyógyíthatatlan betegségnek tartották. A legtöbbször mozgást (főként lovaglást) javasoltak, hogy könnyebb legyen a vizelet kiválasztása (mivel nem tudták, hogy a betegség honnan ered, elsősorban a vese rendellenes működésével hozták összefüggésbe). Ugyanakkor az ókorban viszonylag ritka betegségnek számított. Az antik Róma egyik legnagyobb hatású orvosa, Galenus például csak két esettel találkozott praxisa során.
