E referátum írója is jelen volt 1994 júniusában LasVegas-ban az ADA (Amerikai Diabetes Társaság) Kongresszusán, amikor a vizsgálat tanulságairól látványos körülmények között beszámoltak. Hogy valójában megértsük, miről volt szó, tudni kell, hogy míg a múlt század nyolcvanas éveiben elsősorban német diabetológusok kezdeményezésére Európában és így hazánkban is az intenzív inzulinkezelést, vagyis a napi négyszeri-ötszöri, bázis-bólus elv alapján kivitelezett inzulinadást 1-es típusú cukorbetegek esetében már szinte kizárólagos kezelési formának tekintették, addig az Egyesült Államokban jellemző kezelési módként a napi kétszeri – sok esetben egyszeri – inzulinadagolás uralkodott.
Az 1986-93-ig végzett DCCT (Diabetes Control and Complication Trial) vizsgálatba1441 1. típusú diabéteszest vontak be. A betegek felét (intenzíven kezeltek csoportja) napi 4-5 inzulin injekcióval, a másik felét („hagyományosan” kezeltek) pedig napi 1-2-szer adagolt inzulinterápián tartották. Hat és fél év elteltével az intenzív inzulinkezelésen lévőknél 39-76%-os csökkenést észleltek a kisér szövődmények (retinopátia, neuropátia, nefropátia) kifejlődésében. A két csoport között jelentős volt a HbA1c szintek közötti különbség: 7,2% az intenzíven kezelteknél, 9,1% a hagyományosan kezeltek között. Ezt követően a betegek mindkét csoportját intenzív inzulinterápiával kezelték tovább és a szövődmények alakulását vizsgálták az EDIC (Epidemiology of Diabetes Interventions and Complications) vizsgálat keretében. Az EDIC vizsgálat tizedik évében – jóllehet a HbA1c szintek 8% körül állandósultak mindkét csoportban – az eredetileg intenzív kezelésben részesülők között a szív-érrendszeri betegségek fellépte 42%-kal, a nem halálos szívizominfarktus, szélütés, ill. szívhalál gyakorisága pedig 57%-kal csökkent.
Az ADA idei Kongresszusán a DCCT/EDIC vizsgálat eredményeit tovább elemezve megállapították, hogy a késői szövődmények kifejlődése szempontjából meghatározó a HbA1c szintek alakulása és a közel normoglikémiás anyagcserevezetést lehetővé tevő intenzív inzulinkezelés vagy inzulin pumpakezelés alkalmazása. Tizennyolc év után azt találták, hogy a két csoport között a retinopátia gyakoriságában a különbség a DCCT vizsgálat végén észlelt 70%-ról ugyan 46%-ra csökkent, de még mindig jelentős maradt, tehát akár csupán 6-7 éven át folytatott eredményes kezelésnek is hosszú távú kedvező következményei vannak. Hasonló a helyzet a mikroalbuminuria kifejlődésében is, ez 18 év után még mindig 39%-os különbséget mutat. A neuropátia gyakoriságában a különbség azonos nagyságrendű, azaz 30%. A szív-érrendszeri betegségek kockázatcsökkenése is hasonló mértékű volt. Az intenzív inzulinkezelés egyetlen problémájaként a nagyobb mérvű súlygyarapodást tapasztalták, mely viszont felhívja a figyelmet a diéta fontosságára, az energia-felvétel korlátozásának szükségességére intenzív inzulinterápia keretei között is. (A DCCT óta Észak-Amerikában is általánossá vált az intenzív inzulinkezelés 1-es típusú diabéteszben, de a fecskendőben adagolt inzulinokról a pen készülékek használatára csupán az elmúlt 3-4 évben tértek át, 15-20 évvel később, mint Magyarországon – a referáló megjegyzése)
(Forrás: ADA Kongresszus, 2013. június).
