Számos igen furcsa módszerrel próbálkoztak: egyesek még azzal is kísérleteztek, hogy friss hasnyálmirigyet etessenek a betegekkel- természetesen kínos kudarcot vallva. Az inzulinbetegek szinte kizárólag gyermekek voltak és a megfelelő terápia hiányában naponta egy csésze főzőolajat kaptak – de sajnos ez sem tudta őket sokáig életben tartani.
1921-ben igazi áttörést ért el Dr. Frederick Banting, amikor is rájött arra, hogyan is lehet inzulint nyerni kutyák hasnyálmirigyéből. Az akkori orvosok igen szkeptikusok voltak, ám Banting nem hagyta abba a kísérletezést.Az első, inzulinnal „kezelt” betegnél, egy 14 éves gyereknél enyhe javulást tapasztalt. Tovább finomított az eljáráson és hat héttel később a fiúnál, Leonardnál már lényeges javulást ért el.
A felfedezést követően szinte csodaszámba ment az inzulinnal kezelt betegek javulása. Banting és kollégája, Macleod Nobel-díjat kapott a felfedezésért. Nem kellett sokat várni az inzulin ipari gyártására sem: disznók és tehenek hasnyálmirigyéből egyre nagyobb mennyiséget állítottak elő. Sok beteg azonban allergiás volt erre az inzulinra így az ő megmentésükre tovább kísérleteztek a kutatók. 1978-ban sikerült először szintetikusan előállítani azt az inzulintípust, ami megegyezett az emberi inzulin szerkezetével. Ezeket humán inzulinoknak nevezték el és 1982-ben el is kezdték forgalmazásukat.
A kutatók ezt követően olyan inzulinok kifejlesztését kezdték el, amelyek hatása még a humán inzulinokénál is gyorsabb és egyenletesebb, ezeket analóg inzulinoknak nevezték el. A betegek életmódjához, étkezési szokásaihoz jobban alkalmazkodó modern inzulinokkal kisebb a kórosan alacsony vércukorszint kialakulásának kockázata a hagyományos inzulinokhoz képest, általában mérsékeltebb a vércukorszint ingadozása és használatuknál kisebb a további testsúly-növekedés (hízás) veszélye is.
