Tisztelt Főszerkesztő Asszony!
Miközben olvastam bevezetőjét, azon gondolkodtam, én hogyan és miért veszítettem el a mosolyomat. Vajon tényleg csak én tehetek róla, hogy már csak néha-néha tudja előcsalogatni az az egyetlen ember, a 12 éves kisfiam, akiért még egyáltalán élek. Nem szeretném, ha bárki átvenné tőlem rossz hangulatomat, de azért jobb, ha tisztában van azzal a ténnyel minden cukorbeteg, hogy előbb-utóbb úgyis lefagy a mosoly az arcunkról.
Cukorbetegségem kezdetei
Ha megengedi elmesélem, én hogyan is kezdtem. Húsz éves sem voltam, amikor boldogan vártam első gyermekemet, aztán a cukorbetegséggel kapcsolatos tudatlanságom, édesapám öngyilkossága, és merem mondani az orvosok nemtörődömsége miatt egy „szép” augusztusi napon megszültem halott kisfiamat. Küldözgettek orvostól orvoshoz, senki nem tudta mi történt velem, végül édesanyám bátor döntése miatt a szülés után három héttel komás állapotban bekerültem a kórházba. Amikor először magamhoz tértem még egy picit mosolyogtam, hiszen vagyok, élek, de utána fiatalasszonyként jött egy újabb zuhany, nem lehet gyermekem, mert súlyos cukorbeteg lettem.
Az élet cukorbetegen
Haza kerültem, összeszedtem magam és folytattam mindent tovább ott, ahol abbahagytam. Mivel óvónőként dolgoztam, ott mosolyogtak körülöttem a kicsik, így újból megpróbáltam én is. Azután jött egy privát levél a kórházból, mert akkor is volt olyan orvos, aki együtt érez a betegével (ma is hálás vagyok ezért Dr. Farkas Ivánnak) és máris egy másik csodálatos orvos mosolygott rám Dr. Tamás Gyula, aki már 1977-ben foglalkozott a cukorbeteg kismamákkal. Igaz hogy inzulinnal kecsegtetett, de mégis vissza tudtam Rá mosolyogni, mert újabb reményt adott. Azután elkezdtünk építkezni, férjemet 23 évesen mégis elvitték katonának, terhes lettem, kórházban voltam és mégis mosolyogtam, hiszen egy pici élet fejlődött méhemben. Elszaladt majdnem egy év, nagypapámnak és édesanyámnak köszönhetően kimeszelt papírral leteregetett kövű, de meleg saját otthonunkba vihettük haza kisfiunkat. Jött a nélkülözés de mindig segített a családom, hogy valahogyan kihúzzuk, amíg a férjem leszerel. Az első karácsonyunkon nem volt hús az asztalra, de mosolyogtunk, mert itt volt a gyermek, aki már gügyögött és mindig nevetgélt. Teltek múltak az évek rengeteget dolgoztunk és kezdtek rendeződni a dolgaink.
"Jóban lenni" a cukorbetegséggel
A betegségemmel „jóban voltam”, hiszen különösebb problémát nem okozott. Igyekeztem életemet egy szabályos, pontos mederbe terelni, mindent meg tudtam tenni, amit akartam. Elvégeztem a főiskolát is, pedig akkor még kislábasban főztem én is a fecsit. Férjem is tanult, dolgozott, éltük az átlag ember életét, 1992-ben pedig megszületett második kisfiam. Egyre boldogabban tudtam mosolyogni, már soha nem kellett erőltetni, minden mosoly csak úgy jött magától.
Azután a boldogságnak vége szakadt. Férjem mérnöki végzettséggel az utcára került, csak négy év után ismerős révén sikerült mindenesként elhelyezkednie. Engem leszázalékoltak, édesanyámat agydaganattal megműtötték a kisebbik fiam elkezdte az általánost, a nagyobbik nem kezdhette el a főiskolát mert kellett a kereső a családba. Talán nem értem rá eleget törődni magammal, vagy a 28 éve tartó betegség hatása, de elkezdett romlani az állapotom, sokat hypoztam, romlani kezdett a szemem, a lábam, és legfőképpen az idegrendszerem. Tönkre ment az anyagi biztonságunk, a házasságunk, nagyobbik fiam segítségére szorultunk. Mindenben és mindenkiben csalódtam, még a saját erőmben is. Már csak tehernek érzem a betegséget, utálom, hogy cukros vagyok, átkozom a sorsot, és sokszor már élni sem akarok. Hiába kezelnek pszichiátrián, hiába vannak modern inzulinok, beadók, már csak ritkán tudok mosolyogni.
Minden nap egyre közelebb vagyok ahhoz, amikor már a kisfiam sem tudja előcsalogatni belőlem a mindennapi harcok közepette is működő mosolyt.
Szerencse, hogy vannak emberek, akik meg tudják őrizni mosolyukat. De vajon meddig?!
Tisztelettel Nyári Istvánné.
Mit kell tennem, ha cukorbeteg lettem? A tennivalókról itt olvashat: a cukorbetegség kezelése
