Cukorbeteg gyógy-étrend - elmélet és gyakorlat 1.rész
A diabéteszes gyógy-étrend régen…
A cukorbetegség diétával történő kezelését már 2000 évvel ezelőtt is alkalmazták. A két évezred alatt számos tudós fogalmazta meg – mai szemmel tekintve abszolúte korszerűtlen - étrendi ajánlásait, melyek akkoriban még önálló terápiaként kellett, hogy szolgáljanak, hiszen a régmúlt korokban teljességgel ismeretlenek voltak a vércukorszintet kellő hatékonysággal csökkentő szerek.
Az alábbiakban rövid áttekintést találhatunk a diéta múltjából:
Az i. sz. II. században élt kappadóciai Aretaiostól (tej, tészta, leves és gyümölcslé ajánlása), a XV. századi Paracelsuson (koplalás) és a XVII.sz.-i Sydemhamon (hús diéta) át a XVII. században élt Willisig (fogyókúra, rizs, tej, alkalikus gyógyvizek), pusztán empirikus diétákat alkalmaztak. A diétás módszerek sokszínűsége a XVIII.-XIX. században bontakozott ki. Az első jelentősebb kezdeményezés Rollo „hús-zsír” diétája volt, melyet Dühring „rizsdiétája”, Donkin „tejdiétája”, Piorry és Schiff „cukordiétája”, Mosse „burgonyadiétája, Strauss „inulinkúrái”, Albu és Kolisch zöldségétrendje” követett, majd a szénhidrátszegény, állati fehérjékben gazdag, energiaszegény étrendek hosszú sora (Seegen, Külz, Bouchardat, Cantani) következett. A diétaformák és keverékeik jellemzően ismétlődtek a XX. század elején.
A cukorbeteg életet megváltoztató INZULIN
Az inzulin felfedezését követő időkben még mindig a 25-35% szénhidráttartalmú, zsírdús diéták keveredtek a többé-kevésbé szigorú étrendi előírásokkal (Bertram), de már megjelenhettek a részben vizeletcukor önellenőrzésen alapuló „liberalizált” étrendek (Joslin, Stolte) is. A II. világháborút követően az úgynevezett „szénhidrát tolerancia” vizsgálatok (hány gramm szénhidrát elfogyasztása után nő meg a cukorürítés) képezték az egyéni, nagyon szigorú és meglehetősen szénhidrátszegény – jóval 40% alatti szénhidrát tartalmú – étrendek alapját. Súlyfelesleggel rendelkező diabéteszeseknél előszeretettel alkalmazták a koplalókúrákat is.
