A metabolikus szindróma és a cukorbetegség 2. rész harmadik oldal

2014.05.10.

Szerző: Dr. Fövényi József professzor

A metabolikus szindróma és a cukorbetegség 2. rész

A cukorbetegség „története” A metabolikus szindróma – mint később taglalásra kerül – csupán alig egy évtizedes „történeti múltra” tekinthet vissza, bár rejtőzködve igen régi korokban is fellelhető. Magának a cukorbetegségnek viszont a legelső „irodalmi” említése az i.e. 1550 körüli évekre tehető. A Georg Ebers által felfedezett egyiptomi papiruszon írnak egy különös betegségről, amely fokozott vizeléssel és végül az ember szervezetének elsorvadásával jár. A kór okát természetesen nem ismerték és gyógyítani sem tudták. Hasonló elváltozások ritka előfordulásáról az i.e. 500-400 közötti esztendőkben indiai orvosok, Charak és Sushrut is írtak, akik valószínűleg elsőként fedezték fel a diabéteszes vizelet édes ízét. A kísérlet egyszerű lehetett, megízlelték a vizeletet, mert nem értették, hogy miért gyülekeznek a tócsa köré oly nagy előszeretettel a hangyák. Szintén az említett indiai orvosok jegyezték fel, hogy a furcsa betegség elsősorban a lusta, kövér és nagyevő emberek körében jelentkezik, akik sok édes és zsíros ételt fogyasztanak. Az ókori tudósok már gyógymódot is ajánlottak a kövér betegeknek, mégpedig a fokozott fizikai aktivitást, a zöldségekben és salátafélékben gazdag étkezést. (Lám, nincs új a nap alatt!)

metabolikus szindróma, cukorbetegség, hasnyálmirigy, diabetesz

A metabolikus szindróma és a cukorbetegség 2. rész

Később a X-XI. századi arab orvosok, közülük is elsősorban a méltán híres Avicenna (980-1037) kiemelt hangsúlyt fektettek arra a megfigyelésre, hogy a diabéteszesek vizelete édes ízű. A tényt tehát tudták, de a betegség mibenlétét és a kiváltó okot még nem ismerték.

Európában a nagy reneszánsz orvostudós Paracelsus (1493-1541) foglalkozik először a diabétesszel, melyet az egész szervezet betegségeként fog fel, melynek oka a vesén átfolyó vérben a kén és a sók hibás vegyülése, mely a „nedvek megromlásához” vezet. Ez felforrósítja a vesét és oka a fokozódó vizelési ingernek és vizelet-ürítésnek. Paracelsus is beszél a vizelet édes voltáról, de ezt nem hozza kapcsolatba a diabétesszel. Az angol Thomas Willis (1621-1675) az első orvos, aki miután megízlelte a cukorbeteg vizeletét és leírja annak „csodálatosan édes, mézízű” voltát, a diabéteszhez hozzá is függeszti a „mellitus” jelzőt. Egyik munkájának címéül a „Diabétesz vagy a pisilő ördög”-öt választotta. Úgy vélte, hogy a diabéteszről a régi orvosok nem tettek említést – valóban a római kor leírásaiban nem fordult elő a cukorbetegség – viszont a saját korában uralkodó jólét, mértéktelen evésre-ivásra visszavezethetően úgyszólván mindennapossá vált e betegség. (Más források szerint a diabétesz diétás kezelésében úttörő John Rollo használja először 1807-ben a mellitus kifejezést).