A metabolikus szindróma és a cukorbetegség 2. rész ötödik oldal

2014.05.10.

Szerző: Dr. Fövényi József professzor

A metabolikus szindróma és a cukorbetegség 2. rész

A cukorbetegség „története” A metabolikus szindróma – mint később taglalásra kerül – csupán alig egy évtizedes „történeti múltra” tekinthet vissza, bár rejtőzködve igen régi korokban is fellelhető. Magának a cukorbetegségnek viszont a legelső „irodalmi” említése az i.e. 1550 körüli évekre tehető. A Georg Ebers által felfedezett egyiptomi papiruszon írnak egy különös betegségről, amely fokozott vizeléssel és végül az ember szervezetének elsorvadásával jár. A kór okát természetesen nem ismerték és gyógyítani sem tudták. Hasonló elváltozások ritka előfordulásáról az i.e. 500-400 közötti esztendőkben indiai orvosok, Charak és Sushrut is írtak, akik valószínűleg elsőként fedezték fel a diabéteszes vizelet édes ízét. A kísérlet egyszerű lehetett, megízlelték a vizeletet, mert nem értették, hogy miért gyülekeznek a tócsa köré oly nagy előszeretettel a hangyák. Szintén az említett indiai orvosok jegyezték fel, hogy a furcsa betegség elsősorban a lusta, kövér és nagyevő emberek körében jelentkezik, akik sok édes és zsíros ételt fogyasztanak. Az ókori tudósok már gyógymódot is ajánlottak a kövér betegeknek, mégpedig a fokozott fizikai aktivitást, a zöldségekben és salátafélékben gazdag étkezést. (Lám, nincs új a nap alatt!)

metabolikus szindróma, cukorbetegség, hasnyálmirigy, diabetesz

A cukorbetegség és a hasnyálmirigy összefüggése

Azt, hogy a cukorbetegség bármilyen összefüggésben állna a hasnyálmiriggyel (pancreas-szal), százhúsz évvel ezelőtt még nem is sejtették. A hasnyálmirigy insuláit, a róla elnevezett szigeteket, 1869-ben irja le Paul Langerhans (1847-1888), a hasnyálmirigy állományában szigetszerűen elhelyezkedő, ismeretlen rendeltetésű sejtcsoportokat (a róla elnevezett Langerhans-szigeteket); ám e különleges sejtek élettani és kórtani jelentőségét csak húsz esztendő múlva ismerik fel.

Azt, hogy a Langerhans-szigetek endokrin azaz belső elválasztású (vagyis mirigyváladékukat közvetlenül a véráramba ürítő) sejtjei és a cukorbetegség között kapcsolat van, csupán 1889-ben fedezte fel Oskar Minkovski (1858-1931) és Josef von Mering (1849-1908). Megfigyelték ugyanis, hogy ha a kutyák hasnyálmirigyét kioperálják, az addig szobatiszta állatok csaknem folyamatosan vizeletet ürítenek, és vizeletükre rászállnak a legyek. Ezt követően vizsgálták meg a vizelet összetételét és fedezték fel annak magas szőlőcukor-tartalmát. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a hasnyálmirigy szigetsejtjei termelik azt az anyagot, amely a szervezet cukorháztartását befolyásolja.

A következő nagy lépés, amely az addig gyakorlatilag halálra ítélt fiatal cukorbetegek életének megmentőjévé vált, a hasnyálmirigy Langerhans-szigeteinek béta-sejtjeiben képződő inzulin kivonása volt, amely a fiatal sebész Frederick G. Bantingnek (1891-1941) és a még orvostanhallgató Charles B. Bestnek (1899-1978) sikerült 1921-ben, amiért mind ők, mind hivatali főnökük Richard MacLeod (1876-1935) és biokémikus munkatársuk, James B. Collip (1892-1965) 1923-ban megosztott Nobel-díjat kapnak. Leonhard Thompsonnak hívták azt a 12 éves kisfiút, akinek életét először sikerült megmenteni 1921-ben inzulin alkalmazásával (1936-ban halt meg tüdőgyulladásban). Hazánkban 1923-ban alkalmazták először az inzulint és Magyarország Kanada után második volt a világon, ahol a cukorbetegek ingyen kapták azt. Bálint Rezső, a budapesti I. sz. Belklinika professzora írta 1927-ben megjelent korszakos könyvük („A cukorbetegség és az insulin”) bevezetőjében: „A magyar kir. népjóléti minisztérium és annak jelenlegi kiváló vezetője Vass József miniszter elévülhetetlen jelét adta nagy szociális érzékenységének és alkotóképességének, amidőn olyan egyének számára, akiknek életük és munkaképességük fenntartására insulinra van szükségük és azt szegénységüknél fogva megszerezni képtelenek, az állam költségére ingyen ad insulint, olyan példát mutatván ezzel, amilyennel az egész világon tudtommal csak az insulin feltalálójának hazájában, Kanadában találkozunk” (kiemelés a szerzőtől).