Naponta figyelte a mérleget, korlátozó adag-ellenőrzést gyakorolt az étkezéseknél és túlzottan figyelt a kalóriák számlálására. Az étkezési magatartás ezen riasztó változásainak tudatában Nystrom szülei meglátogatták a család gyermekorvosát. AZ orvos azt mondta: „Igen, alulsúlyos. Győződjön meg róla, hogy vacsorázik veletek.” A potenciálisan meggyengült testkép problémáival sem Nystrom, sem szülei, sem korcsolyaedzője nem foglalkoztak.
Miközben Nystrom továbbra is versenyszerűen korcsolyázott, 13 éves korában1-es típusú cukorbetegséget diagnosztizáltak nála (T1D). Öccsénél két és fél évvel korábban diagnosztizálták ugyanezt, ami még inkább pusztítóvá tette a családját, akik tisztában voltak a T1D kezelésének mindennapi kihívásaival. Súlya jelentősen csökkent a késleltetett diagnózis miatt, ami a Nystromnál rendben is volt. Orvosa azt mondta: „Tudom, hogy sokat fogyott, de ne aggódjon – amint elkezdi kapni az inzulint, mindaz a súly visszatér:”
Miután meghallotta ezeket a szavakat egy megbízható egészségügyi szakembertől, Nystrom úgy vélte, hogy az inzulin kövérré teszi. Műkorcsolyázóként küzdött az evéssel és megijedt, mivel tudta, hogy az inzulin elengedhetetlen az életfenntartáshoz. Számára az inzulin súlygyarapodásának lehetősége mind érzelmi, mind fizikai szempontból problémás volt.
Amikor az 1990-es évek végén Nystromot T1D-vel diagnosztizálták, az egészségügyi szakemberek által használt nyelv nem volt egyébre szabott, vagy személyközpontú. Az étel és a vércukorszint „jó, vagy rossz” volt, és a klinikusoknál gyakran hiányzott az empatikus kommunikáció. A cukorbetegség oktatása kizárólag a számokra összpontosított, és a tinédzser cukorbetegségek kezelésére szolgáló matematikai algoritmus népszerűsítése felgyorsította Nystrom aggodalmát a testképe és a súlya miatt.
Családja úgy vélte, hogy diagnózisa meggyógyítja étkezési rendellenességeit, mert utasítást kapott, hogy meghatározott ételeket fogyasszon meghatározott ütemterv szerint. Emlékeztették arra, hogy dicséretet kapott az előírt terv betartása miatt. A valóságban a cukorbetegsége csak a testképével kapcsolatos kérdéseket hangsúlyozta és teljes körű bulimiává alakult át. Nystrom szerint a T1D diagnózisát étkezési rendellenességei „börtönből való szabadulókártyájaként” használta. Szülei, tanárai és edzői megdicsérték, hogy nem eszik cukros ételeket és „jó cukorbeteg”. Ahogy elérte a 20. életévét, Nystrom azt mondta magában: „Ó, cukorbetegségem van.” ami véleménye szerint engedélyt adott számára az étel, a falatozás és az öblítés korlátozására.
Ha alacsony vércukorszintet tapasztalt, szabadnak érezte, hogy engedélyt adjon magának arra, hogy annyi édességet és sütit fogyasszon, amennyit a szájába tölthet. Utána bűnösnek érezte magát, és hányással vagy túlzott edzéssel tisztult meg. Máskor teljesen korlátozta az étel bevitelét.
Ez egy szörnyű ciklus volt, szégyennel, hibákkal és bűntudattal terhelve.
